A család, mint a sportoló fejlődésének lelki hátországa
Amikor a gyermek sportolni kezd, a legtöbb szülő általában ezzel a céllal érkezik: gyermeke érezze jól magát, mozogjon, legyen közössége. De mi történik, ha a sport iránti lelkesedés nem lankad, sőt inkább egyre nő? Ha a gyermek már nemcsak játszani és szórakozni akar, hanem versenyezni, fejlődni, nyerni? Onnantól kezdve ez már nemcsak az ő útja, de a szülő is aktív részese lesz ennek az életformának.
Éppen ezért, egy bizonyos ponton túl a sportolói élet nemcsak a gyermek számára kihívás, hanem a szülőnek is. Hiszen az edzésekre való szállítás, a hétvégi versenyek, az anyagi ráfordítások mellett ott van még valami, ami talán a legnagyobb teher: az érzelmi bevonódás. Még ha a szülő azt is mondja, hogy neki nem számít a győzelem vagy a vereség, valójában általában nagyon is számít neki. Mert látni a gyermek örömét egy győzelem után felemelő, míg elviselni a könnyeit, szomorúságát, dühét egy vereség után, szívszorító.
Teljesen természetes, hogy egy szülő nem tud kívülállóként, érzelemmentesen támogatni. Ugyanakkor a legtöbbjük a legjobbat akarja, csak épp nem mindig tudja, mi az. Sokszor teszik fel a kérdést: Mikor támogatják jól a gyermeküket? Ha csendben maradnak? Ha szidják? Ha dicsérik? Mikor túl sok, amit csinálnak, és mikor túl kevés?
Ezért is fontos, hogy a sport mentális támogatása ne csak a sportolókra és edzőikre irányuljon, hanem a szülőkre is. A velük való beszélgetés, edukáció elengedhetetlen, hiszen az ő jelenlétük és támogatásuk kulcsszerepet játszik abban, hogy a gyermek egészségesen fejlődjön, testileg és mentálisan egyaránt.
Sportoló családok
A sportoló családokkal való foglalkozás nem új keletű dolog. Az Egyesült Államokban például már léteznek családi sportterapeuták, akik kifejezetten abban segítenek, hogyan birkózzon meg egy család a versenysport jelentette kihívásokkal.
Illetve a témával számos kutatás is foglalkozott és foglalkozik mind a mai napig. Jon C. Hellstedt, amerikai pszichológus, aki számos könyvet és cikket írt a témában, 1987-ben kidolgozott egy modellt, amely háromféle sportolói családot különböztet meg a szülői bevonódás szerint:
Csekély mértékben bevonódó családok: Kevés érdeklődést mutatnak a gyermek sportja iránt. Nem áldoznak időt, pénzt vagy energiát a sport támogatására, és nem nyújtanak érzelmi támaszt sem.
Mérsékelten bevonódó családok: Képesek megtalálni az egyensúlyt. Támogatják gyermekük döntéseit, biztosítják a szükséges feltételeket, de az irányítást meghagyják a gyermeknek és az edzőnek. Ez a bevonódás gyakran ideális.
Túlzottan bevonódó családok: Erősen érzelmileg kötődnek gyermekük sportteljesítményéhez, és hajlamosak saját álmaikat, elvárásaikat a gyermeken keresztül megélni. Ők azok, akik minden versenyen ott vannak, nyomást gyakorolnak, sokszor az edzőre is, és a győzelmet fontosabbnak tartják, mint a gyermek jólétét vagy boldogságát.
Több kutatás is arra az eredményre jutott, hogy sem a túl kevés, sem a túlzott szülői kontroll nem ideális, hanem az arany középút az, ami valóban támogatja a gyermek sportolói jólétét, azaz a mérsékelten bevonódó családmodell az ideális. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy egy adott szülői viselkedés (pl. bevonódás, irányíthatóság) közepes mennyisége hozza a legjobb eredményeket a gyermek sportoló számára a stressz szintje, a sport iránti lelkesedése és élvezete, valamint a belső motiváció szempontjából (Power & Woolger, 1994; Woolger & Power, 2000).
Ezzel szemben a sportoló gyerekek által érzékelt szülői nyomás, mint teher gyakran pont azokból a viselkedésformákból ered, amelyeket Hellstedt a túlzottan bevonódó szülők jellemzőiként írt le. Wolfenden és Holt tanulmányában például arról ír, hogy elit teniszezők számoltak be arról, hogy a rájuk nehezedő nyomás főként a szülők túlzott elvárásaiból és bevonódásából fakadt (Wolfenden & Holt, 2005).
Más vizsgálatok pedig arra mutattak rá, hogy ha egy szülő kiabál, utasít, vagy a pálya széléről túlzottan beavatkozik, az egyrészt zavaró és elvonja a fókuszt, másrészt, elrontja a gyermek sportolásból eredő örömforrást (McCarthy & Jones, 2007). A gyerekek ilyenkor nem a játékra figyelnek, hanem arra, hogy megfeleljenek a szülő elvárásainak.
A sportoló család fejlődése: kihívások és feladatok szakaszról szakaszra
A sportolói családok élete, akárcsak maga a gyermekfejlődés vagy a sportolói pálya, nem statikus. Ahogy a gyermek nő, fejlődik, úgy változik a család szerepe, feladata és a rájuk nehezedő nyomás is. Ezt felismerve dolgozta ki Hellstedt (1995) a sportolói család fejlődési modelljét, mely Carter és McGoldrick (1989) családi életciklus elméletére épül. Kiemelten két fő szakaszt emel ki (a további szakaszok elolvashatóak részletesebben 2005-ös publikációjában):
a kisgyermekkor (4–12 év) és
a serdülőkor (13–18 év) időszakát.
Ezekben a szakaszokban más és más támogatásra van szükség, más szülői attitűdök lesznek az alapjai az egészséges támogatásnak, vagy válnak épp problémássá a gyermek számára.
Kisgyermekkor (4 - 12 év): A kisgyermekes családok legfontosabb feladata, hogy a sport világát örömteli élményként mutassák be. Itt még nem az eredmény, hanem a tapasztalás, a mozgás és a közösségi élmény a kulcs.
A szülők szerepe a kisgyermekkor szakaszban:
Bevezetni a gyermeket különféle sporttevékenységekbe, legyen szó egyéni vagy csapatsportokról.
Biztosítani a biztonságos sportkörnyezetet, jó edzőkkel, pozitív légkörben.
A szórakozást és fejlődést előtérbe helyezni, és a győzelmet, versengést háttérbe szorítani.
Egyensúlyt teremteni a sport és más családi, tanulási, szórakozási tevékenységek között.
Példát mutatni, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is és közvetíteni a családi értékeket: a kitartást, a kemény munkát, a célok felé való törekvést.
Ebben az időszakban a sportnak elsősorban élményt kell jelentenie. Ez az a bázis, amelyre később a sport iránti valódi elköteleződés és motiváció épülhet.
Serdülőkor (13 - 18 év): Ahogy a gyermek növekszik, úgy nő az igénye az önállóságra is. A serdülő sportolók esetében a szülői szerep elsősorban a támogató háttér biztosítása lesz.
A serdülő gyermekes sportolói családokra jellemző feladatok:
Támogatni a gyermek elköteleződését, akár egy kiválasztott sportág iránt, vagy más a gyermek által szeretett tevékenység iránt.
Anyagi és érzelmi támogatás nyújtása, anélkül, hogy ez felborítaná a családi egyensúlyt, és anélkül, hogy ezt a gyermek felé közvetítené a szülő, mint 'teher'.
Egészséges határok meghúzása, figyelni arra, hogy a gyermek más területeken (tanulás, barátok, hobbik) is folyamatosan aktív maradjon.
Nagyobb önállóság biztosítása a sporttal kapcsolatos döntésekben. Még, ha 'rossz' döntést is hoz, hagyni, hogy megtanulja ő dönt és tanuljon a következményekből.
Továbbra is fontos a biztonságos sportkörnyezet, megfelelő edzők, akik a technikai tudás mellett a család értékeinek megfelelő lelki támogatást is adják a gyermeknek.
Elfogadni, hogy a gyermekre egyre nagyobb hatással vannak a tanárok, edzők és kortársak, míg a szülők szerepe lassan egyre hátrébb sorolódik.
Modellezni a családi értékeket, beszélgetéseken keresztül, példamutatással közvetíteni a kemény munka és a célkitűzés fontosságát, a hangsúlyt ezekre helyezni az eredmények és elvárások helyett.
Ez a szakasz kulcsfontosságú abból a szempontból, hogy a gyermek sportoló megtapasztalja: szabad döntéseket hoznia, szabad hibázni, mert egy stabil családi háttér van mögötte, akiknek a szeretete és támogatása nem az eredményeken múlik.
A tudatos szülői jelenlét nemcsak a gyermek sportpályafutását, hanem a teljes személyiségfejlődését is alapvetően befolyásolja.
Szülőként jól jelen lenni
A sportolói út nemcsak a gyermek, hanem az egész család közös utazása. Ahogy a gyerek edz, fejlődik, versenyez, a szülő is tanul, alkalmazkodik, és új szerepeket vállal. De nem mindegy, hogyan van jelen ebben a folyamatban.
Ahogy a kutatások is mutatják, a túlzott szülői bevonódás, a kimondott vagy kimondatlan elvárások, az állandó teljesítménycentrikus visszajelzések könnyen nyomássá válhatnak, és elvehetik a sport valódi értékét: az örömet, az élményt, a fejlődés lehetőségét. A mérsékelten bevondódó, támogató szülői jelenlét viszont épp ellenkező hatással van: csökkenti a gyermek stressz-szintjét, növeli a motivációját és megerősíti benne azt az érzést, hogy a sport róla szól, a sportot magáért csinálja és nem mások elvárásai miatt.
A szülők egyik legfontosabb feladata, hogy a gyermek érezze: a szeretetük és büszkeségük nem az eredményhez, hanem az erőfeszítéshez kötődik. Hogy nem a győzelem az, ami igazán számít, hanem az, hogy a gyermek megtalálja az örömöt a sportban, hogy fejlődjön, kitartó legyen, megtanuljon küzdeni, de mindezt önmagáért, mert a szülők szeretete és büszkesége nem ezen múlik. A dicséret nem az eredményt, hanem az utat, a belefektetett időt, az energiát, a lelkesedést értékeli. Ez a feltétel nélküli támogatás adja meg a belső biztonságot, amiből egy gyerek táplálkozni tud, és a szülő nem, mint teher, hanem, mint biztonságos hátország fog megjelenni. Olyan hátország, amelyben a gyermek tudja, hogy nem kell győznie ahhoz, hogy szeressék. Győzhet, akarhat nyerni, de azt magáért tegye, ne a szülői elvárásoknak való megfelelés miatt.
Hogyan támogassuk ezt szakemberként?
A szülői jelenlét minősége kulcsszerepet játszik abban, hogy egy gyerekből egészséges lelkületű, motivált és hosszú távon is elkötelezett sportoló váljon. De a szülők nem mindig tudják, hogyan tudnának jól jelen lenni. Segíteni kell őket abban, hogy megtalálják ezt az egyensúlyt.
Mire érdemes figyelni?
Tudatosítsuk a szülők szerepét a sportélmény formálásában. Beszéljünk velük arról, hogy a sport nemcsak teljesítményről, hanem fejlődésről, örömről és belső motivációról szól.
Adjunk nekik visszajelzést, ha a bevonódás mértéke nem optimális. Túl kevés vagy túl sok? Fontos, hogy finoman, de világosan kommunikáljunk, mert gyakran nem is tudatosul bennük, hogy viselkedésük milyen hatással van gyermekükre.
Vonjuk be őket a folyamatba. Rendszeres szülői megbeszélések fontosak, hogy ők is aktív, tudatos részesei legyenek a sportoló fejlődésének, és tudják mikor, hogyan tudják őt megfelelően támogatni.
Tanítsuk meg a sport örömének közvetítésére. Nem kell szakértőnek lenniük, elég, ha tudják, mikor kell bátorítani, és mikor kell csak csendben ott lenni. Az egyszerű, pozitív visszajelzések ereje gyakran többet ér, mint bármilyen teljesítmény kritika. Ez utóbbinak közvetítése az edző dolga, nem a szülőké.
Tartsuk szem előtt: a családi háttér mentális környezet is. Ha azt látjuk, hogy egy gyermek motivációja csökken, vagy túlterhelt, érdemes ránézni a családi dinamikára is, mert ott sokszor meg lehet találni a választ a probléma forrására.
Összefoglalás
A sport világában – különösen gyermek- és serdülőkorban – a család nem csupán logisztikai vagy anyagi támogatóként van jelen, hanem elsősorban lelki hátországként. Egy olyan stabil, biztonságot adó közegként, ahol a gyermek megélheti az örömöt és a kudarcot, ahol nem kell bizonyítania a szeretetért, és ahol a legfőbb érték az erőfeszítés, nem pedig az eredmény. A család az, amely képes olyan környezetet teremteni, ahol a sport nem nyomás, hanem lehetőség; ahol a gyermek nem megfelelni akar, hanem kibontakozni; ahol a hibák nem szégyen források, hanem tanulási lehetőségek. A jól működő, tudatosan jelen lévő család képes arra, hogy ne csak sportolóként, hanem emberként is támogassa gyermekét – ez pedig a legnagyobb ajándék, amit egy sportolói útra lépő gyermek kaphat.
A szülők ugyanakkor, még ha a legjobbat is akarják gyermeküknek nem feltétlen vannak felvértezve azzal a tudással, hogy ezt hogyan csinálják. Ezért fontos a sportoló mentális támogatásához a szülő valamilyen mértékű és valamilyen formában történő bevonása, edukációja.
Hivatkozások:
Carter, B., és McGoldrick, M. (1989). The changing family life cycle. Needham Heights, MA: Allyn & Bacon.
Hellstedt, J. C. (1987). The coach/parent/athlete rela tionship. Sport Psychologist, 1, 151–160.
Hellstedt, J. C. (1995). Invisible players: A family systems model. In S. Murphy(Ed.), Sport psychol ogy interventions, pp. 117–146. Champaign, IL: Human Kinetics.
Hellstedt, J. (2005). Invisible players: A family systems model. Clinics in Sports Medicine, 24, 899–928.
McCarthy, P. J., és Jones, M. V. (2007). A qualitative study of sport enjoyment in the sampling years. Sport Psychologist, 21, 400–416.
Power, T. G., & Woolger, C. (1994). Parenting practices and age-group swimming: A correla tional study. Research Quarterly for Exercise and Sport, 65, 59–66.
Wolfenden, L. E., & Holt, N. L. (2005). Talent development in elite junior tennis: Perceptions of players, parents, and coaches. Journal of Applied Sport Psychology, 17, 108–126.
Woolger, C., & Power, T. G. (2000). Parenting and children's intrinsic motivation in age group swimming. Journal of Applied Developmen tal Psychology, 21, 595–607.